A szüleim szinte sosem értenek egyet. És ha anya egyszer kiáll az igazáért apa biztos, hogy megemeli a hangját. Ettől lesz nagyobb. Ettől hiszi erősebbnek magát.
Én gyűlölök egyedül lenni. Nem bírom elviselni mikor nincs mit csinálnom és gondolkodnom kell. Ha nem tudom elfoglalni magam valamivel újra eszembe jut mennyire egyedül vagyok. Mennyire nem számítok. Írnom kell mielőtt az érzés elhatalmasodik rajtam. Mielőtt elkezdenék a jövőn agyalni. Elfelejteni ki vagyok és rájönni, hogy kicsoda lehetnék. Gyerekkoromban álmodozva játszottam ezekkel a gondolatokkal. Akkor még nem voltak a veszély forrásai. Mivel azt hittem, hogy tizennyolc éves fejjel leszek már annyira talpraesett, hogy legyek valaki. Hogy tudjak valamit. Hogy magaménak tudjak olyasmiket, amiket mások nem.  Amiért élni érdemes és ad valami fűszert a létezésnek. Azt hittem leszek olyan szerencsés, aki érzi a saját határait. De azt sem tudom ki vagyok, vagy, hogy mi vagyok. Persze megfogadtam, hogy ezzel nem fogok foglalkozni. Hogy a mában fogok élni, legyen az akármilyen unalmas is. Nevetni fogok és ha kell erőltetett mosolygásba kezdek, még akkor is, ha sziklamerevségűnek érzem az arcomat. Nem olyan nehéz ezt megtenni, hogyha így belegondolok. Hiszen mindenem meg van. Nincs miért szomorúnak lennem. Csakhogy éppen emiatt van hatalmas bűntudatom. Sok minden megadatott nekem, ami másoknak nem. Nem váltak el a szüleim. Lehet, hogy nem tökéletes a családunk és nem jövök ki jól az apámmal de akkor sem egy részeges alkoholista aki hajnalban esik haza és elveri a pénzt. Lenne kihez fordulnom ha problémáim lennének – de az igazság az, hogy nincsenek. A legerősebb dolog tőlem most az lenne, ha gátat szabnék ezeknek a gondolatoknak. Ha nem is gondolnék a gyengeségemre, hiába mardossa az érzés a torkomat. Hiába gyűlik sírásra a mellkasomban, le kéne nyelnem és egy mély levegővétellel továbblépnem. De mivel ez nem megy és zsong a fejem, talán jobb lesz, ha most – mind mindig – kiírom magamból, hogyha valami bánt. Talán enyhül a nyomás, talán elképzelhetek közben valamit, ami értelmet adhat az életnek.

Ha írok valamit, felteszem. Így áll a képzeletbeli szerződésemben. Ennyivel tartozom azoknak akik nap nap után feljárnak ide és a kongó üreségen kívül nem találnak itt semmi mást. Most, hogy újra felszakadtak bennem a gondolatok, egészen olyan ide visszatérni, mintha hazaérnék. Valamiért mosolygok, pedig szörnyű hangulatban vagyok.  Elmondhatatlanul jó érzés, hogy vannak olyanok, akik még mindig - ennyi idő elteltével is - gondolnak rám.
Köszönöm nektek! (:

Azt hiszem egy kicsit elvesztem. Eltévedtem, vagy letértem az útról – nem tudom. Annyi biztos, hogy valami hiányzik. Belőlem. Az életemből...
Talán már azt is elfelejtettem, milyen az írásban örömömet lelni. Néha úgy érzem, hogy a hideg kiszív belőlem minden boldogságot. Olyannyira, hogy sokszor egy kósza nevetés is annyira meglep, mintha nem is tőlem szólna.
Elfelejtettem, hogyan kell örülni. Hogyan kell a pillanatban élni és elveszni a gyönyörű, apró dolgokban. Nem tudom kit keressek, hogy miben higgyek, vagy hogy merre tartok. Nem tudom ki vagyok és mihez akarok kezdeni azzal, akivé lenni készülök. Nem tudok semmit. Olyan szürkeségbe borult most a világom, mint ez az elviselhetetlenül zord, novemberi égbolt.
Nem találom a helyem.
Fogalmam sincs ki tölthetné ki ezt az űrt a mellkasomban.

A végén, a rengeteg változás közepette, valami mégis ugyanaz marad. A tudat, hogy igazán senki sem érthet meg. Hogy ha van is valaki akire számíthatok, hát az sem fog örökké tartani. Hogy saját magam vagyok az egyetlen a világon, aki ott lesz majd akkor is, mikor mindenki más eltűnik. Mikor elhagynak vagy eltaszítok valakit.

Attyaúristen. :D Ez a nő őrült. Dehát ezért szeretjük. (: Az őrült zsenik tudnak csak valami újat teremteni és ennyire megosztani a világot, ahogy azt Gaga teszi.

Ezzel a kommentelővel pedig mélységesen egyetértek:

Saying gaga is ugly won't make you beautiful,
saying that she's blasphemous won't make you religious
saying she has no talent won't give you any.
And finally, saying that she has no life won't give you one.

Mikor útnak indultunk az első gondolatom az volt, hogyan tudják a szüleim elviselni, hogy állandóan halkan szól a zene. Szinte suttog, miközben az autó hangosan zúg a betonon. Olyan mintha távolról kellene nézned valami olyasmit a tv-ben, ami a világon mindennél jobban érdekel. Csak annyi a különbség, hogy a zene sokkal jobb, mint a tv. Csak arra tudok gondolkodni – főleg, ha közben folyamatosan mozgásban vagyunk és a szemem előtt suhan el a táj.
Aztán, mikor Velencébe érkeztünk az jutott eszembe, apám mennyire nem ért a szórakozáshoz. Sokáig kitartott bennem ez a gondolat, mert ő valamiért mindig tökéletességre vágyott. Tökéletesen akarta bejárni a tökéletes helyeket, ahol aztán tökéletes ételeket fogyaszthat az annak megfelelő tökéletes időpontban. Mindent kicentizve kell tálalni az élet sóján. Ha még lett volna sója… Valahogy olyan kedvem volt, mikor el kellett sétálnom Toscana partja mellett, hogy akár ruhában, felszerelkezve is képes lennék belerohanni a tengerbe. Csak öt percre a tűző nap elől, mielőtt folytatnánk a városnézést. Egyszerűen beledőltem volna a habokba és nevettem volna magamon. Azon, hogy az emberek megbámulnak. Mert ez az élet nem? Ha nem készülünk a tengerre attól a tenger még készülhet ránk és az a legkevesebb, hogy megadom neki amit akar. Hisz valójában azt akarom én is. A szívem folyton szabadságért sóhajtó vért pumpál az ereimbe, ami miatt szeretnék mindent kiélvezni ami a kezét nyújtja felém.
Sokszor azzal nyugtattam magam, hogy a barátaimat képzeltem az apám helyébe. Megesett, hogy az egész családom helyébe, hogy csak egy percre jobban tudjam érezni magam, mert kezdetben akkora volt a feszültség. Olyan helyeken jártunk ahol meg kellett volna őrülni és ez a hiány hatalmas űrt hagyott bennem. Úgy áradt szét a mellkasomban, hogy sokszor szürkének láttam mindent.
Egy idő után azonban megtanultam másfelé figyelni. Nem magamra, nem is a családomra, hanem arra, ami körülöttem van. Megtanultam tisztelni a házakat, amik már hosszú évszázadok óta ott állnak és valószínűleg még utánam is sokáig ott lesznek. Ezek az épületek, ha visszatérek ugyanúgy fognak várni rám, mint akkor és én ismerni fogom őket. Megláttam a festmények és szobrok lelkeit. Sokakat élő alakokról mintázták és amint elkészült a mű, ők sem voltak halandók többé. Halhatatlanságot nyertek a művészet által, így én ugyanúgy bele tudtam nézni a szemeikbe, mint bárki más az ő korukban. Beleborzongtam és ekkor már tudtam, mit kell magamba szívnom, hogy a részemmé válhasson. Ettől kezdve lett minden olyan akár egy álom. Beleértve a városok hangját vagy a tenger napfény és só illatát, ami a bőrömbe és a hajamba itta magát. Az ember egész beleszédül, ha megérzi a szelét.
Most már azt is pontosan értem, Toscana miért napsütötte. Rengeteg városban és faluban jártunk, rengeteg olaj és narancsfát láttam. Megannyi napraforgómezőt, melyek sárga szirmain átsütött a Nap. A virágok pedig úgy hajladoztak a fénye előtt, mint az óceán hullámai.
Most azt érzem furcsának, hogy itthon vagyok. Mintha idegen lennék. A szobámban ülök, de honvágyam van. Vissza akarok menni Olaszországba, mert itt úgy érzem, nem találom a helyem.

Tumblr-re feltettem néhány Velencés képemet. Akit érdekel KATT. Toscanaról csak később jönnek. :)